Kis Róka Csaba megnyitó szövege,

elhangzott 2017.02.07.-én

Mit kezdhetünk egy zsiráffal, ami Arnold Böcklin Holtak szigete című festményében terpeszkedik?

Az állat foltok közti mintázata villámként becsapódva lehel életet a holtakba, ezzel megváltoztatva a Böcklin általi rendelkezést. De tartsuk fenn a gyanút, vajon újra akar-e élni, ami holt, egyáltalán érdemes-e belekezdenünk egy ilyen frankensteini teremtésbe?

A kiállító művészek, Debreczeni Imre és Pinczés József. Elsőre azt a közös pontot találhatjuk bennük, hogy mindketten azonos médiumot használnak festészetről alkotott elképzeléseik kinyilatkoztatására vagy azt, hogy mindkettőjük nevében szerepel a c és z betű egymás mellett. Mindez nem lenne elég egy közös kiállítás megrendezésére ezért harmadlagos prológusként előszőr a jellegzetesen különböző karakterjegyeket fejteném föl, hogy aztán a továbbiakban ezeken a primér ám sajátos tartalmakon túl, mindkettőjüknél hasonlatos festészeti alapállást tárjak fel, mely ha nem is azonos, ám néhány csatornán keresztül érintőlegesen közös mederbe tereli a két alkotó tevékenységét, ezzel hozzájárulva a kiállítás miértjének megértéséhez.

Debreczeni Imre asztronautái képtelenek megválni szkafanderüktől a földre visszatérés után. Titkolják saját kilétüket, az űrruhát olyan burkolatként használva, ami nem az extrém környezeti viszonyok ellen, hanem hétköznapi konfrontációk ellen véd.

Az Önarckép című alkotáson azt látjuk, ahogy egy szkafanderes alak – háttal a nézőnek – nekifog egy kép megfestésének. Lehetne ott bárki, azonban Debreczeni önmagát helyezi oda, jelezve, ő fel van vértezve a külső erőkkel szemben.

Azonban van, hogy ez a maszk nem elég, még az asztal alá is be kell bújni. Űrhajós az asztal alatt.

Ez ellentmond minden elképzelésnek a heroikus űrutazókról. Debreczeni esetében a végtelenség tériszonyoskalandorai mintha nem csak a világ és annak kihívásai elől menekülnének, de önmagukat sem szeretnék megtapasztalni. Ugyanakkor az is felmerül, hogy ezek a szkafanderek üresek, nem többek, mint a testünk: porhüvely ami szerencsétlenkedik egy életen át, nehézségek közt folyamatos megsemmisülésben. Androidokat markolásznak, ejtenek teherbe, erőlevest esznek, hogy az erő velük legyen. De nincs velük. Ha nem lenne rajtuk kesztyű, véresre kaparnák nem létező körömágyaikat, annyira szoronganak.

Érthető ez a kétségbeesés, hiszen nincs jól definiálható térkonstrukció körülöttük. A térsíkok kibillentek, a fent és lent megszűnik létezni és semmi sem egész, csak fragmentumokként mutatkoznak meg a tárgyak, épp annyira, hogy talán felismerjük őket.

Mindennek tetejébe ez a világ lekoszlott, rozsdás, poros és szinte érezni némi megrohadt enyv vagy élelmiszermaradvány szagát is. Ébrenlét és álom határán megrekedt állapot ez, amiből nincs menekvés. A science fiction filmekből jól ismert űrhajók belső terei keverednek arctalan figurákkal, amik igazából mind androidok. Minden, ami emberi bennük csak nyomokban detektálható, ezek a lények mindössze emberszerűek. Megmagyarázhatatlan helyzetek merülnek fel, mert talán a narratíva nem is releváns vagy egyáltalán nincs is, csupán a bő festőiséggel megoldott felületek számítanak.

Pinczés József képein léggömbök csoportja élő organizmusként vándorol a derengő horizont felett, kontextusukból kiragadott tájrészletekben, és vertikális irányultságával magában hordozva a derűt, vagy mint minden parti másnapján, a földön várja, hogy kiszálljon belőle az utolsó adag hélium. Túlélők. Utolsó tanúi az emberi civilizáció végnapjainak.

Velasquez tudós törpéje figyel világtalan szemeivel a festékmocsárban.

Pinczés képei jellemzően évekig készülnek, mondhatnám, az állandó festészeti erózió és rétegződés lehel különleges minőségeket munkáiba.  Újra meg újra átírja a festményt húsos pigmentpasztával, amiből összeforrnak az agyongyötört felületek festői kvalitásai. Végeredményként olyan síkok keletkeznek, melyek ablakot nyitnak arra a baljós világra, ahol már csak állatok tengődnek az emberiség által elhasznált törmelékes Föld bolygón.

Azonban ezek az elefántok és zsiráfok is hasonlatosak a korábban említett léggömbökhöz. Nem sokkal élik túl az emberiséget. Alig látszanak, folyamatos transzformációban vannak absztrakció és realitás között.

A tigris csíkjai által talál fogódzót egy magasabb létformába való átlényegüléséhez.

Pinczés festményei kapcsán is be kell látnunk, hiába várjuk, hogy a motívumok történéssé alakuljanak, tulajdonképpen egy bizonyos állapotot ábrázoló csendéletfestészettel, azaz natura mortával, van dolgunk. Vagy a végtelen űr dermesztő hidege, vagy a soha el nem érhető horizont kiváltotta félelem ítéli dermetségre a művészek kompozícióit.

A két kiállítóművész műveinek közös pontja az, hogy mindketten a realista festészet hagyományából indítanak. Mivel azonban ez egy agyonhasznált festészeti nyelv, egy bizonyos állapotnál átkonvertálódik a festészet leglényegibb alappillérére, arra a tudatra, hogy a festmény valamilyen hordozó felülettel rendelkezik. Jelen esetben ez a hordozófelület a vászon, és a vásznon a festékfoltok megfelelő elhelyezésével olyan illuzórikus hatás érhető el, amely becsapva elménket, valamilyen, a való életből ismert motívumot sejtet meg velünk.

Ez a jelenség nem más, mint az absztrakció.

Itt most nem a hagyományos értelemben vett elvonatkoztatásról beszélek, mert manapság már nem valaminek az átírása történik a festészetben. A 20. században már többen eljátszották a festészet halálát. A legismertebb és legkorábbi Malevics 1910-es években festett négyzetei, mely a végsőkig egyszerűsítette a festészetet, majd számtalan minimalista és monokróm törekvés tartotta életben ezt a tendenciát.

Egészen az internet teljes térhódításáig kellett várjunk, hogy a legfiatalabb generáció jogos gátlástalansággal kezdje el játékosan felhasználni az addig, a festészet nagy közös raktárjában felhalmozódott absztrakt mintahalmazt. Az absztrakció használati eszközzé vált a festők számára, ezzel együtt elveszítette cél jellegét. Ez tekinthető az absztrakt festészet lealacsonyításának is, olyan ez, mint a dicső élőhalott trónfosztása. Vehetjük úgy is, mint a virtuális világ adta lehetőségekhez való természetes alkalmazkodás megjelenését a kortárs festészet gyakorlatában, ahol bármi levehető a polcról és egymáshoz rendelhető. Értelmezhető egyfajta szintézisként, ami a két nagy festészeti ág, az absztrakt és az ábrázoló festészet határainak leomlását jelenti.

A halott fölveszi új ruháját és belakja a végtelent.

Kis Róka Csaba