Pataki Gábor megnyitóbeszéde (2017.10.10.)
Ki fél a vöröstől, a sárgától, a kéktől? – tette fel a kérdést Barnett Newman híres 1966-os képsorozatának a címe, a tiszta színek megalkuvás nélküli erejére és hatalmára utalva. Egész életét és művészetét tekintve biztosak lehetünk abban, hogy Dan Reisinger nem tartozik közéjük. Nem félt kiskamaszként sem, hogy lehetőségei szerint szembeszálljon a fasizmussal, s akkor sem, mikor egy más előjelű diktatúrával szemben Izraelt választotta. S ahogy helyt állt a Bezalel művészeti főiskolán, úgy nem vallott szégyent London jóval sűrűbb művészeti közegében sem. Itteni tapasztalatai segítik abban, hogy egyre inkább érvényre jusson a tömörítésre, a lendületes jelteremtésre való képessége, s hogy megalapozódjon a tiszta egynemű színekkel való örök és megbonthatatlan barátsága.
Hamar rá talált a kínálkozó lehetőségekre: a pont akkoriban, a 60-as évek közepén mellszélességgel kibontakozó color field painting, hard edge és szignálfestészetre jellemző intenzív színhasználatra és jelteremtésre. Mindezeket remekül tudta kamatoztatni alkalmazott grafikai munkáiban, az idegenforgalmi és kereskedelmi plakátokon, és – a terület egyik úttörőjének számítva – az arculattervezésben, és különösen az erőteljes tömörítést kívánó logók létrehozásában. Különösen tanulságos például végigfutni az olimpiához hasonlóan 4 évenként megrendezett Maccabi Játékok logóinak sorozatán. 1973-ban, radikálisan szakítva a korábbi emblémák illusztratív jelképiségével, néhány dinamikusan megmozgatott színcsík segítségével érzékeltette a versenyek lendületét, vitalitását, optimizmusát, egészen 2001-ig tovább variálva az alapelemeket.
Ki,- és felhasználta a szögletes-ívelődő héber betűkben rejlő grafikai lehetőségeket is. (A korszakkal foglakozó magyar művészettörténésznek eszébe kell, hogy jusson, hogy Jakovits József New Yorkban szintén ezeket a betűket tette festményei alapelemeivé). Amúgy szinte védjegye lett a különféle írásrendszerekbe tartozó betűk kreatív összehangolása. a klasszikus El Al-logo mellett számos példát találhatunk, például a kínai és a latin írásjegyek egyneműsítésére.
Dan Reisinger mindig hagyott átjárókat alkalmazott grafikai tevékenysége és festményei, rajzai, szobrai, muráliái között, a különböző területek kölcsönösen termékenyítették meg egymást. Itt látható művei valóban „szabad játékok”. Adva van 18 geometrikus nonfiguratív mű, ahol a tiszta, egynemű színes felület és az azt befoglaló négyzet, téglalap, csík maga a tartalom és a téma. Az absztrakt expresszionizmusból leágazó colour field művek többségével ellentétben nem hordoz semmiféle transzcendens jelentést, nem szimbolizálja önmaga teljességét sem, mint Reinhardt vagy Rothko képein, nem utal semmi művön kívülire. Önmagában is szemlélhető ugyan, de valójában mégiscsak kiindulópont egy szinte végtelen variabilitású rendszer rögzített eleme. Mint ilyen, összeépíthető, forgatható, kicsinyíthető, optikailag torzítható, azaz egy kreatív alkotási folyamat, a kötött szabályokkal és az alkotó teremtéssel folytatott interaktív processzus része.
A hangsúly a folyamaton, a folyamatos változáson van. Mint minden játék esetén, itt is vannak ugyan regulák, de ezek segítségével mindegyre új és új eredmény születik. Hogy csak egy példával éljek: az egyik sorozaton az aranymetszés arányaiban forgatja spirálba motívumait,melyek – hasonlóan a fraktálokhoz vagy Erdély Dániel rokon elven működő, de három dimenziós Spidronjához – a törvényszerűségből kinövő véletlen újabb törvényeket és újabb véletleneket teremtő összjátékán alapulnak.
Megpróbálhatnánk ugyan ezeket a sorozatokat a manapság amúgyis bizonytalan határvonalú művészeti kategóriák valamelyikébe gyömöszölni, minimal artról, új konceptualizmusról, neo-georól beszélni, de a legfontosabb velük kapcsolatban valóban abban áll, hogy segítségükkel megérinthetünk valamit a szabad, kreatív teremtés lehetőségeiből, megérthetünk valamit a (belső) szabadság lényegéből. Színekkel feleselhetünk, négyzetekkel kockázhatunk, kitágíthatjuk önnön határainkat.
A színformákkal való szabad játék azonban Dan Reisinger művészetének csak egyik oldala. A történelem okozta sebeket ő sem tudja, s nem is akarja feledni. Az 53 műből álló „Égő tekercsek”-sorozat, a Yad Vashem intézet homlokzatának reliefje is ezt bizonyítja. Indulatainak, szorongásainak ott a nyoma a 80-as évek eleji gyűrt alufólia-applikációin, heves gesztusfestményein, de tus kalligráfiáin is, melyeken ugyan kísérletet tesz a Zen szelleme alapján érzelmeinek kiürítésére, de ahogy a csorgó-dülöngélő függőlegesekből (figurakezdeményekből?) egyre kuszábbá váló vonalgubancok is jelzik, a végeredmény jobban hasonlít Wols és Michaux fájdalommal teli örvényeire, mint a klasszikus keleti kalligráfiára. Hogy mennyire telítettek a múlt árnyaival, egyéni és kollektív tragédiáival e rajzok, az is mutatja, hogy a még személytelen, bizonytalan identitású függőlegesekből elcsigázott, végső tartalékaikat mozgósító emberalakok lesznek, akik „vándorló fájdalomként” mozdítnak „bokát s térdet”. S Radnóti mellé ide kívánkoznak Gedő Ilka zilált gettórajzai is. Ezek a rajzok lettek aztán a művész tavaly a Teleki téren felavatott munkaszolgálatos-emlékművének előzményei.
Még egyszer fel lehet tenni a kérdést: Ki fél a pirostól, a sárgától, a kéktől? Dan Reisinger egy régebbi interjújában pont e három szín életében játszott jelentéséről beszélt. A sárga a gyerekkorában rákényszerített szégyenbélyeg okozta megalázottságot, a vörös az ettől való megszabadulást, a kék hazája égboltját jelentette sokáig. Úgy gondolom, e mostani sorozat e személyes szimbolikus jelentésektől való el/megszabadulást, a történeti konnotációkkal terhelt színek sajátos megtisztítását, s azoknak a szabadság birodalmába való beengedését, a mindannyiunk számára közös élmények és emóciók átélhetővé tételét jelenti. Éljünk hát e lehetőséggel!
