nyitva tartás: hétfő-péntek 10.00 – 20.00 | szombat-vasárnap 10.00 – 15.00
elérhetőség
Takarásban | Tenk László jubileumi kiállítása

Az Esernyős Galéria tisztelettel meghívja Önt és partnerét

TAKARÁSBAN

Tenk László festőművész

jubileumi kiállításának megnyitójára

  1. szeptember 4. 18.00 órára

Köszöntőt mond: Bús Balázs polgármester

Megnyitja: Garami Gréta művészettörténész

Közreműködik: Pozsár Eszter előadóművész

Tenk László katalógusa megtekinthető ITT

A kiállítás megtekinthető 2018. október 5 -ig.

Visszatekintő

Az Esernyős Galériában szeptember 4-én Takarásban címmel nyílik jubileumi kiállítás a Munkácsy-díjas Tenk László festőművész alkotásaiból. A művésszel Garami Gréta művészettörténész készített interjút, amely a tárlat katalógusában is megtalálható.

Garami Gréta: Nem túl eredeti dolog egy művésszel való beszélgetést azzal kezdeni, hogy hogyan indult a pályája. Mégis, mivel a jelen kiadvány egyik része a te eddigi munkásságodról és visszatekintésedről szól, engedd meg, hogy ezzel kezdjem. Hetvenöt éves lettél. A művészpályán ez az az életkor, amikor az alkotó számára elkerülhetetlenné válik a számvetés, a pálya áttekintése. Honnan indultál? Hová tartasz? Melyek a fontosabb állomásai ennek az útnak?

Tenk László: Mindig szerettem rajzolni. Mindig vonzott az ismeretlen: az ismeretlen kívül, és az ismeretlen belül, énbennem, egyaránt. A dolgok, amiket lerajzoltam, ismerőssé váltak. Úgy találtam, a festészet a legjobb lehetőség számomra, hogy felnőtt emberként a megismerés útjára lépjek. Így hát festő lettem.

G.G.: Ennek a kifelé és befelé irányuló kíváncsiságnak emblematikus kifejezése lett később a Tükör és ablak című képed (1. kép). A tükör, az önarckép önvizsgálatra ösztönöz, az ablak a látott valóság metaforája a művészettörténetben; a műterem-téma mindig a művésznek a világban betöltött szerepéről szól. Emellett azonban több valódi önarcképet is festettél a pályád során (2. kép).

T.L.: Igen. Szembenézni magammal: ez mindig fontos volt, hiszen az önismeret a saját mondanivalóm feltárásában elsődleges, ugyanakkor a külső hatások is ezen a „műszeren” keresztül érnek. Festő lettem, hogy a megismerés útjára lépjek, ezután már magamat kellett még jobban megismernem, hogy jobb festő lehessek.

G.G.: Hogyan találtad meg a saját kifejezési formádat a pályád elején?

T.L.: Az útkeresés elsősorban a tudatom által vezérelt kutakodás volt, hogy megtaláljam a korszerű kifejezési formák között azt, ami a természetemnek leginkább megfelelő. A kifejezést kezdetben szinte kizárólag az emberábrázolás segítségével képzeltem el. (3. kép) Az elmozdulás csupán az ábrázolás módjának közvetlenebb vagy elvontabb jellege között történt. Az előbbire, azaz a közvetlen ábrázolásra irányuló kísérleteim, az ösztön felszabadítása révén, a tudatalatti tartalmak felszínre hozására irányultak. Úgy számítottam, hogy a modelljeimből áradó erős érzelmi hatás, valamint a szemem által érzékelt látvány összecsengése elégséges lendületet ad a munkámnak. Ez a lendület túlsegít azon, hogy az élmény ne kerülő úton, azaz az agyam szakmai okoskodásának közbeiktatásával vezéreljen, hanem közvetlenül a kezemet irányítsa (4. kép). Az ecsetvonás − képírásom legkisebb ösztönös egysége − sokkal többet mond és árul el rólam, mint a képeim elsődlegesen látható, tematikai-tartalmi rétege. Az erős élmény olyan indulatot vált ki a festőből, ami egy szabad, ösztönös, nem latolgató, nem esztétizáló, nem kigondolt, hanem tökéletesen őszinte festésmódot hív elő. Képírást említettem a kézírás mintájára. Ahogy a kézzel író ember írásából sem csupán azt olvashatjuk ki, amiről ír, hanem az írás kalligráfiája az író korára, nemére, jellemére utaló információkat is hordoz (5. kép).

G.G.: Az ecsetvonás, a gesztus ösztönös tartalomhordozó szerepe mellett korai munkáidban jól érzékelhető a szín és a fény óriási hatása. Hogyan és miért foglalkoztál ezekkel?

T.L.: A legtöbb élmény a szememen keresztül ért. Ezeknek az elementáris sodrását a színek és a fény összhatása okozta. Az érzelmi, indulati hatásán túl, érdekeltek azok a törvények, amelyek ezt a területet jellemzik. Ezért kísérletet tettem a látvány impulzusain túli, általánosabb, elvontabb összefüggések feltárására. Izgatott a színek természete és rendje, a mozgás és a fény megragadása, és filozófiai tartalmak megfogalmazása is (6., 7. kép). Az elvontabb ábrázolásra két természetes eszközt találtam. Az egyik az előbb említett ecsetvonás. Az ecsetvonás a festésem természetéből fakadóan síkot képez, tehát mesterkélt beavatkozás nélkül is megtörténik a látvány formájának a bontása. A másik természetes lehetőséget a fény kínálta. A fény körülöleli a motívumot: plasztikát, hangsúlyt, dinamikát, hangulatot ad neki. A fényt, előbb a formát felbontó, majd a szabad összerakást lehetővé tevő, a látvány esetlegességein túlmutató, szervező erőként használtam (8. kép). Később, ahogy csökkent az igényem a tudatom által irányított, elvontabb ábrázolásra, úgy ismét fontosabb lett a fénynek a látványban betöltött érzelmi, hangulati szerepe (9., 10., 11. kép). Életemnek ebben az időszakában a táj szerepe is egyre hangsúlyosabb lett. Előbb csak egyenrangú társa lett az emberi alakoknak, később néha már át is vette az elsőbbséget a kifejezés hordozásában.

G.G.: Milyen külső hatások, élmények értek fiatal korodban?

T.L.: Befelé fordulásomat időről időre felváltotta az a várakozás, mely egy utazástól vagy váratlan külső hatástól, inspirációtól remélte a továbblépést (12. kép). Az ismeretlen városok, tájak, emberek és persze elsősorban a múzeumok mágnesként vonzottak. A legerősebb külső hatást már itthon is a múzeumok nyújtották. Az, hogy remekműveken követhettem le egy-egy festő gondolkodását, érzelmeit, indulatait, a kép születését, meghatározó tanulságokkal szolgált. A különböző megoldások hatása, elementáris vonzása vagy taszítása, saját belső adottságaim felismerésében segítettek. Mikor végre Párizsba is eljutottam, olyan nagy hatást tettek rám közvetlen elődeink képei, hogy ezt a kicsit teoretikus, racionális útkeresést egy csapásra lezárta. A látottak hatására átszakadt a gát, ami az addig bizonytalanul alakuló saját kifejezésem előtt állt. Hiszen, mint fiatal festő, én is kialakítottam magamban egy képet, hogy a korunk kihívásai milyen művészt és milyen választ kívánnak (13. kép). Ez a belső kép, ez a prekoncepció akadályozott addig.

A belső harc jó időre eldőlt. A racionális megközelítést elsöpörte a szabad festészet élménye (14. kép). Tudtam, hogy az intuícióim által megfogalmazott feladatokat a kezemnek azonnal kell végrehajtania, anélkül, hogy az agyamon átfuttatnám, latolgatnám. Éreztem, hogy a valóság sugallataira kell hallgatnom, és az ösztöneimre bízva magam, az igazodás helyett a szabadságot kell, hogy válasszam! Úgy éreztem, hogy az intenzív élmény, az erős kifejezési kényszer és a szabad festészet együtt teremtik meg a hiteles művészi „előadást”, és ez válik majd jövőbeni stílusom alapjává.

G.G.: Munkáidban mindig visszatér a saját környezet és a család témaköre.

T.L.: Igen, a bizonytalanban eltöltött, hajszolt utazások után a hazatérés mindig másfajta örömöt okozott. A rohanó világ reám zúduló élményei után, a biztos menedéket nyújtó otthon, a szeretett emberek, tájak, a haza, a nyelv, mind a bensőséges nyugalom, a biztonság és az állandóság érzését sugallta (15., 16., 17. kép). Döbbenetként hatott a felismerés: hová a nagy rohanás, az ismeretlen hajszolása, mikor a legkifejezőbb dolgok, az érzésed tükrözésére alkalmas tájak, itt hevernek a lábad előtt (18., 19., 20. kép).

G.G.: Számtalan nehézséggel kellett szembenézned pályád során. Olyan személyes gondokkal is, mint szüleid válása, később a házatok leégése, majd az agyvérzés, ideiglenes lebénulás, feleséged elvesztése.

T.L.: Szép és csúnya. Sötét és világos. Felemelő és megrázó. Vonzó és taszító. Az életünk során számtalan ellentétes hatás alakít. A rossz dolgok sérüléseket okoznak, a jók biztatnak, kompenzálnak. Szerencsére sok jóra és szépre is emlékezhetek. A lelki egészség záloga az, ha sikerül ezt az ellentétes hatást egységben látni, természetesnek elfogadni. Ma már tudom, hogy az engem ért bajokat is pozitívan kell kezelnem, hisz azok a sérülések, amiket gyermekkoromtól okoztak, lelkemben fokozott érzékenységű hegekké gyógyultak. A művészi kifejezés egyik legfontosabb feltétele ez az érzékenység. Ennek következtében rezonálunk minden érzelmi, hangulati rezdülésre, benyomásra (21., 22. kép).

G.G.: Az ezredforduló környékén megváltozott a képeid tematikája. Temetők, ajtók, nyílások, a tenger végtelen távlata, feszületek jelentek meg munkáidon. Alkotásaidban erősebb spiritualitás és metafizikai gondolatok érzékelhetők. Minek köszönhető ez a változás?

T.L.: Megérzés és gondolkodás eddig is együtt irányították a kezem, de azért, hogy képeim kifejezése jobban tükrözhesse a világ kettős természetét, a tudatomnak és az ösztönömnek mélyebb együttműködésre van szüksége. A közelmúltban, ennek érdekében, talán tettem néhány tétova lépést „a lehetetlen megvalósításának ragyogó kudarcai” (Idézet William Faulkner: A hang és a téboly című regényéből) felé. Remélem, most új szintre lép e két énem kapcsolata (23., 24. kép).

A valós és a képzelt, a tudott és az érzett, a harmonikus és a disszonáns hatások együtt generálnak olyan képtémákat, melyek emlékeimmel összecsengnek. Az ennek nyomán elkezdett képet már nem „én” akarom befejezni. Elfogadtam, hogy a képnek saját akarata és saját törvényei vannak. Ezért inkább nagyon figyelek, hogy meghalljam a súgását, milyen szeretne lenni.

G.G.: Hogy látod ma: festőként megvalósult, amit fiatalon célul tűztél ki magad elé? A festőművészet számodra valóban a megismerés eszközévé vált?

T.L.: Munkám során valóban nőtt a megismert terület nagysága. De a világ és az emberi benső végtelen, így aztán hatványozottan nőtt a már ismerttel határos ismeretlen is (25. kép). De ez nem baj! Mert festeni jó!

ESERNYŐS GALÉRIA (1033 Budapest, Fő tér 2.)